Eredeti megjelenés: kulter.hu

„Soha nem hallgattuk meg eléggé figyelmesen azokat, akik húszévesen öregemberek lettek, pedig tanúvallomásuk lehetővé tenné, hogy feltárjuk a borzalom útjait” – kevés ennél fontosabb felismerésre jut az elbeszélő Jean Rouaud regényében, talán csak a címben található kifejezés leghitelesebb jelentésének megtalálása lesz még ennél is hangsúlyosabb.

A hazájában 1990-ben megjelent Goncourt-díjas könyv több méltatójával, köztük a magyar kiadáshoz utószót író Tóth Krisztinával ellentétben számomra nem az eső különféle leírásai váltak a legfontosabb szövegszervező erővé Jean Rouaud A becsület mezején című regényében. Sokkal fontosabbnak tartom azt a határozott többes szám első személyű hangot, amin az elbeszélő megszólal, s ezzel magára vállalja nem csupán a történetben megismert család legfiatalabb tagjainak, de egy teljes korosztálynak, végeredményben minden azóta megszületett generációnak a képviseletét.

A történet a múlt század hatvanas éveinek elejére visz minket, Franciaországnak arra a vidékére, ahol szinte mindig esik az eső. A fiatalok, akinek szemszögéből a többi szereplővel mi is megismerkedhetünk, noha szeretettel és gyengédséggel fordulnak a legidősebb generáció tagjai felé, s látszólag közvetlen a különböző korosztályok érintkezése, az idegenség érzésével mégsem tudnak mit kezdeni, legyen szó olyan apróságokról, mint az anyai nagyapa által használt cigaretta márkája, vagy az apa nénikéjének, Marie néninek, a jámbor istenfélő vénkisasszony tanítónőnek furcsa, gyakran megmosolyogtató cselekedetei.

Ezt az idegenséget a narráció anekdotákat és burleszkfilmeket idéző jelenetek sorával próbálja érzékeltetni, és még akkor sem retten ettől vissza, ha a néni temetését kell elmesélni. Mi, olvasók ilyen módon szerzünk tudomást a nagyapa kalandjáról a naturisták szigetén, a néni és sógornője évtizedek óta tartó egymással szembeni zsörtölődéseiről, vagy éppen az apa játékrenováló szenvedélyéről. Ugyanígy megkapó, szeretetteljes iróniával fűszerezett előadásmódban ismerhetjük meg a család barátait és ismerőseit is, ezeket a túlzó, elnagyolt vonalakkal, karikatúraszerűen megrajzolt jellemeket.

Rouaud sajátos szerkesztésmódjával felborítja a családregények klasszikusan lineáris időrendben haladó történetmesélést: könyvében a jelen a hangsúlyos, az elbeszélő ebből a nézőpontból tekint vissza − látszólag mindenféle következetesség nélkül − mindarra, amit a többiekkel kapcsolatban képes felidézni.

Mindezt három, egymáshoz időben közeli haláleset (sorrendben az apáé, Marie nénié, majd az anyai nagyapáé) indítja el, a saját élmények könnyed hangon történő elmesélése pedig, noha a regény mintegy kétharmadát teszi ki, előkészületnek, felkészülésnek is tekinthető mindarra, amit a narrátor a harmadik fejezetben szándékozik elmondani: mintegy harminc oldalban összesűríti mindazt, amit felidézni nem, csak elképzelni képes.

A könyv két, hangnemében nagyon eltérő egységét egy apró mozzanat fűzi össze a második fejezet végén. Első olvasás során talán nem is érzékelhető annak fontossága, hogy a frissen megözvegyült lányához vendégségbe érkező nagyapa a padláson a poros kacatok között tölti az idejét, majd távozta (vagyis nem sokkal halála) előtt egy dobozba összegyűjtve átadja vendéglátóinak kutakodása eredményeit. Tárgyakat, dokumentumokat, amelyek többek között Marie néni és testvéreinek életét hivatottak más megvilágításba helyezni.

A néni mindhárom fivére részt vesz az első világháborúban, de csak Paul, az elbeszélő apai nagyapja éli azt túl. Joseph egy gáztámadást követően hal meg egy tábori kórházban, míg Jerome valahol a csatamezőn, mondhatnánk akár úgy is: a becsület mezején. Mondhatnánk, ha nem maga az elbeszélő fosztaná meg a kifejezést ettől a pátosszal teli jelentéstől. Számára ebben az értelemben ugyanis csak egy elcsépelt, üres frázisról van szó, mely olyan, akár egy ponyvaregény butácska címe. Hiszen mi magasztos lehet abban, ahogy a mérges gáz alattomosan beúszik a csatatérre? Mi hősies lehet abban, hogy a katonák a lövészárkokban halott bajtársaik mellett maguk is elevenen belerohadnak átázott egyenruháikba? És miért épp az jelentené a becsületet, ha a harctéren úgy esik el valaki, hogy nem is önként ment, csak vitték, míg felesége várja odahaza és újszülött kisfia, akit csak egyszer volt lehetősége magához szorítani?

A regény, miközben megfosztja a szókapcsolatot a hiteltelenné vált jelentésétől, új értelmet is ad neki. Eszerint a becsület mezeje az a szimbolikus tér, ahol a régen élt emberek az egyes személyek emlékét megőrzik, legyen az bármilyen kis ember, akár egy szerencsétlen alkoholista sírásó, aki az árok szélén, kivert kutyaként hal meg. Már a korábbi részekben is több mozzanat utal rá, mennyire kitüntetett helyen áll ez az elbeszélő értékrendszerében, a harmadik fejezetben viszont felerősödik és mindent áthat ennek fontossága. Ezért lesz lényeges, ahogy Marie néni nem csak Joseph nevét, de halálának helyét és idejét is feljegyzi a harcok alatt elhunytaknak szánt kis rubrikába. Így válik fontossá annak a mozzanata, hogy egy bajtárs a többiektől külön temeti el Jerome-ot, vagy az, amikor a harmadik fivér naplóban dokumentálja, miként indult el sok évvel később, hogy testvére maradványait hazahozza.

A legfontosabb persze az anyai nagyapa tette, hogy ezeket az emléknyomokat felkutatta, egybegyűjtötte és átadta a következő generációknak, megőrzésre. Különleges közvetítő szerep az övé, noha számára idegen emberek életéről van szó, mégis tudja, mit kell kiválogatni, mik azok a tárgyak, amelyek segítségével a jelen és jövő generációi tovább őrizhetik egykor élt felmenőik, családtagjaik emlékét.

Az elbeszélő magára nézve is becsületbeli ügynek tekinti, hogy az elhunytak emlékét megőrizze. Így születik meg tulajdonképpen maga a regény, melyben helyet kap egyrészt az is, amikor a fiatalok, még alig-alig sejtve valamit a múltból, csak a jelenben érzékelhető idegenséggel foglalkoznak, s ugyanúgy az is, amikor a felfedezett emléknyomok segítségével megpróbálják elképzelni az elképzelhetetlent, hogy milyen lehetett a háborút belülről megélni.

Jean Rouaud regénye ugyan a francia múlt egy darabkáját villantja fel előttünk, és bár a nyugat- illetve közép-európai történelem a huszadik század során (is) meglehetősen külön utakon haladt, a történet olyan nézőpontból közelít az eseményekhez, olyan általános értékekről szól hol könnyed, hol kevésbé könnyed hangnemben, amit Európa mindkét térségében, de tulajdonképpen bárhol a világon könnyen magáévá tehet az olvasó. A becsület mezején olvasmányos, szerethető történet, amelyben azonban megtalálja a megfelelő helyét a fajsúlyos mondanivaló is.

Jean Rouaud: A becsület mezején, fordította: Lőrinszky Ildikó, az utószót írta: Tóth Kirsztina, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2011.