Eredeti megjelenés: Kalligram, 2015. január
Némiképp leegyszerűsítve a jelenséget, egy történelmi regény szerzője előtt alapvetően két lehetséges út áll: egyrészt a jelenkorból visszatekintve mintegy a múlt homályába vesző, nehezen rekonstruálható emlékek utáni nyomozás eredményeként tálalja az olvasó előtt a megjeleníteni kívánt korszakról szóló történetet, vagy pedig lefejtve az eseményekről a később rátelepedett tapasztalatot és értelmezést, megkísérli rekonstruálni, az akkori kor embere hogyan viszonyult az utókor által történelmi jelentőséggel felruházott eseményhez, egyáltalán érzékelt-e belőle bármit is.
Rakovszky Zsuzsa Szilánkok című regénye azonban egyszerre kíván élni mindkét lehetőséggel. A regény kiindulópontja egy váratlan esemény. A Sók nevű városba hazalátogató elbeszélőnek megfájdul a foga, a fogászati szakrendelők Mekkájában (nem nehéz kitalálni, hogy a fiktív nevet viselő hely tulajdonképpen Sopron, a szerző szülővárosa) éppen egy olyan házba vezeti a vaksors, amelyben halványan felderengő emlékei szerint sok időt töltött gyerekkorában. Amit fel tud idézni mindebből, azok csak foszlányok (a kifejezés egyébként ebből a szempontból sokkal inkább illene a regény címének, mint a szilánkok szó): két női név, egy zongora, egy fura címet viselő kotta, Amerikából kapott ruhák, és még néhány ehhez hasonló motívum. A narrátor ennek megfelelően kutatásba kezd, például a helyi könyvtárban századelőről származó lapokat olvas, hátha valahol írásos nyomára is akad a két hölgy életének. Közben (írói) megérzésére hagyatkozva arról a férfiról - egy bizonyos Barsi Lászlóról - is információkat kezd gyűjteni, akinek szobra a rendelő ablakából látható téren áll.
Ez a mozzanat jóval többet rejt magában annál, minthogy az ember alaptermészeténél fogva szeret történeteket mesélni. A múlt felidézése, az emlékfoszlányok közti üres tér kitöltése erkölcsi imperatívuszként jelenik meg az elbeszélő gondolatai közt, hiszen egy regényírónak megadatik az a kegyelmi állapot, hogy képes ráérezni a homályba vesző részletekre is, majd aztán ebből teljes és hiteles képet festeni. Éppen ezért, bár terjedelmét tekintve elenyészne ez a bevezetőszerű rész a továbbiakhoz képest, mégiscsak van olyan fajsúlyos a regényről alkotható összkép kialakításában, mint maga a konkrét elmesélendő történet.
A jelenbeli nyomozásos motívum ugyanis hamar háttérbe szorul, és a könyv elején megismert, szinte észrevétlenné váló narrátor tolmácsolásában a történet kvázi önmagát meséli el. Az említett két idős hölgy gyerekként tűnik fel előttünk. Lizzy a nagyobbik épp végignézi, ahogyan apja megmenti a lincseléstől leendő mostohaanyját – és testvérét (akik ekkor még csupán egy sikkasztó szélhámos özvegye és árvája). A jelenet az áttételesen gyermeki nézőpont miatt A hullócsillag éve perspektíváját idézi, a konfliktus pedig a szerző A svédek című elbeszélését, hiszen Rakovszky nagyon érzékenyen, nagyon finom rezdülésekkel képes ábrázolni a különböző társadalmi rétegek, szociokulturális miliők, életformák eltérő viselkedési kódjait és az ebből származó egymással szembeni idegenségérzetet, a félrecsúszó kommunikációt, s az akár rejtett, akár nyílt agressziót. Mivel a regénybeli szereplők legtöbbjét foglalkoztatja valamilyen formában az osztálytársadalmak válsága, elavultsága, rendkívül izgalmas, hogy a narráció szintjén mindez sokkal árnyaltabban és összetettebb problémaként jelenik meg, mint a szereplők legtöbbjének gondolataiban és megnyilvánulásaiban.
Ez azonban egyáltalán nem mond ellent annak, sőt, még inkább erősíti, hogy a történet lényegében a korabeli perspektívát, méghozzá a két fiatal, jómódú polgárlány nézőpontját igyekszik rekonstruálni, jól érezhető távolságot képezve az olvasó történelmi-mentalitástörténeti tudásától. A cselekmény alakításában nem a történelmi események, hanem a szereplők sorsának belső logikája diktálja a tempót, miközben kissé szokatlan és elsőre nehezen emészthető az is, miért pont ott és úgy ér véget a regény, ahol és ahogy, nevezetesen 1926-ban Újév napján. Mert könnyen adná magát egy közel egy évszázadon átívelő nagy ívű történet is, hiszen - és itt ismét az olvasó utólagos tudása tétetik próbára - a második világháború és az azt követő évek valószínűsíthetően a két központi karakter számára is tartogattak még drámai eseményeket. Hogy Rakovszky mégsem viszi végig ezt az ívet, némiképp Hilary Mantel Farkasbőrben című regényére emlékeztet, melyben éppen ott ér véget Thomas Cromwell története, ahol gyakorlatilag a lényeg kezdődne. A szerző bemutatta a főbb szereplőket, csak abban a regényben létező, egyszeri és megismételhetetlen karaktervonásokat adott nekik, majd az ebből fakadó alapkonfliktusokat felvázolta, a többit rakja magának össze az olvasó történeti tudása alapján.
Ez a regényvilágon belüli egyedi logika jellemzi tehát a Szilánkokat is, az utólag jól látható folyamatként rekonstruálható történelmi események először érintőlegesen vannak jelen a két lány életében, s csupán úgy erősödik a szerepük, ahogy földrajzilag is egyre közelebb érnek ezek az események, s végül egészen otthonuk nappalijáig (ne feledjük, ahol a könyv eleji narrátor zsibbadó arccal kénytelen várakozni) bekukkantanak. De hiába zajlik már a háború, a történet szempontjából sokkal fontosabb, hogy a kisebbik lány, Emma vajon megtalálja-e önmagát, vagy a „valóságos élet” szavakkal körülírhatatlan élményének kétségbeesett keresése eleve kudarcra ítélt vállalkozás-e számára. Ha belegondolunk, tulajdonképpen Rakovszky ironikusan megfordítja a szokásos perspektívát: nem a nők kerülnek marginalizált helyzetbe a történelmi események értelmezésében, hanem éppen hogy a történelmi események két egyszeri és megismételhetetlen női életút elmesélésében.
Bár többféle szövegtípus található a könyvben, hiszen szerepelnek benne újsághírek, levelek, naplóbejegyzések, a főbb szereplőkkel történtekről mindvégig áttételesen értesülhetünk csak. A két lány esetében ez kevésbé feltűnő, míg a történet harmadik kiemelt fontosságú karaktere esetében időnként kellemetlen hiányérzetet okoz, hogy csupán az őérte rajongó szürke aktakukac megbízhatatlannak tetsző naplóbejegyzéseiből olvashatunk róla. Ez a megoldás egyrészt nem engedi, hogy az olvasó megfeledkezzen arról, hogy a múlthoz alapvetően csak áttételesen férhetünk hozzá, másrészről pedig nem elhanyagolható mértékben hozzásegíti a regényt ahhoz, hogy egy sokrétű, elgondolkodtató és több szempontból is továbbgondolandó alkotássá váljon. Hisz ez esetben is éppen ez a bizonytalanság, annak sejtetése, hogy László csak a naplóíró szemében különleges, zseniális lánglelkű poéta, s valójában valószínűleg egy középszerű, sértődött, irigy és a hirtelen az ölébe hullott hatalmat is ennek szolgálatába állító kisember, teszi elevenné, életszerűvé a történetet, olyanná, amelyhez az olvasó is könnyen kapcsolódni képes saját valós életéből (és természetesen korábbi olvasmányélményeiből) szerzett emberismerete és élettapasztalata révén.
Rakovszky Zsuzsa azonban pimaszul meg is piszkálja az olvasó hozott tudását, éppen úgy, ahogy regényhősei előítéleteit. Utóbbi abból a feszült helyzetből bomlik ki, hogy a Szilánkok szereplői sokat beszélnek ugyan a különféle társadalmi konvenciók elavultságáról, ugyanakkor szavakkal vallott eszméik és előítéleteik által befolyásolt tetteik gyakorta nehezen feleltethetők meg egymásnak. Mert hiszen könnyű például elsőre azt állítani, hogy a két testvér közül az idősebbik nyilván egy besavanyodott vénlány, a maga giccset kedvelő provinciális ízlésvilágával, míg a fiatalabbik az, aki irigylésre méltó bátorsággal mer szakítani addigi sorsával, és belevetni magát a nagybetűs életbe, ami időnként éhezéssel és fagyoskodással is jár. Nos, igen, szép romantikus eszme, egy vidéki úrilány kezébe is akadhatnak ezekre a motívumokra épülő regények, ám jelzésértékű – és ismételten csak Rakovszky nagyon finoman árnyalni képes íráskészségét dicsérhetjük benne – ahogyan Emma éppen akkor adja fel ezt a kalandot, mikor megszólal benne a vészcsengő, ő mégiscsak egy úrilány, és elviselhetetlen szégyen lenne, ha összetévesztenék az „olyan” külvárosi nőcskékkel.
Vagy itt van a naplóíró Rauch Géza esete, akinek egész gyerekkorát annak a szégyene határozza meg, hogy anyja házasságon kívül szülte, nem ismerhette soha igazi apját, mígnem Barsi telebeszéli a fejét mindenféle, regényekből ismert klisével ennek a szituációnak a különlegességéről, hogy aztán a kis szürke aktakukac anyja halálos ágya mellett döbbenjen rá, hogy egyikük sorsában sem volt semmi magasztos és rendkívüli, szürke kispolgárok ők, múltjukban egy komoly szégyenfolttal. De a klisék tekintetében kihagyhatatlan a pesti és vidéki ellentétpár, ahogyan a leghaladóbb szellemi közegből származó ficsúrok már eleve azt feltételezik, hogy egy vidéken élő polgárlány biztos kíméli magát mindenféle komolyabb szellemi tevékenységtől és nagyjából csak ájtatos hímezgetéssel tölti a napjait. Rakovszky pedig egyszerre használja és leplezi is le ezeket a motívumokat.
Ezzel pedig vissza is térünk a kiindulópontunkhoz. Mert hiszen miből is meríthet egy regényíró, ha csupán néhány emlékfoszlány áll rendelkezésére egy számára érdekes történet elmondásához? Ugyanúgy az előítéletek és sztereotípiák determinálta élet- és olvasási tapasztalatából, mint mindannyiunk, akik a szürke hétköznapokban is szeretünk már csupán egy-egy apró információ alapján is teljes (tév)képet alkotni a másik emberről. Ha innen nézzük, a korábban említett erkölcsi imperatívusza az elbeszélés aktusának átitatódik némi öniróniával is. Ráadásul e szempontból a Szilánkok cím is mégiscsak telitalálat, hisz a szó nem csupán valami egykor volt egész darabokra hullását jelentheti, de egyben azt is, hogy ezek az apró darabok meg is sebezhetik azt, aki hozzájuk ér, ahogy sebeket okoz az is, ha egy ember megítélésében nem vagyunk képes bizonyos sztereotípiákon túllátni. 1914-ben és száz évvel később egyaránt.
Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok, Magvető Kiadó, 2014
